BOCSOND A KÓCOSBUNDÁS MEDVEBOCS MESÉI

Visszhangtorkú Szellemszáj

(FÉLELEM)

- Gyerünk! Fussunk versenyt a dombokig! – kiabálta Bocsond a többieknek, és már futásnak is eredt. Mire odaértek, teljesen kifulladtak, és lihegve, fáradtan terültek el valamennyien a domboldal magasra nőtt tavaszi fűtengerében. Farkasára a hátára feküdt, melléje Szarvasamu heveredett, elébe pedig Őzalán Malacival. Bocsond egy kicsit távolabb dőlt le, és hangosan kalapáló szívverését hallgatta. Mélyen ülő csend volt, amelyet Malaci hangos felkiáltása szakított meg:

- Tudjátok, hogy ki lakik itt? – és mert mindannyian egyformán nemlegesen rázták a fejüket, tovább folytatta. – Hát a Visszhangtorkú Szellemszáj.

- Az meg ugyan ki? – kérdezte Őzalán.

- Egy szellem! – folytatta Malaci. – Ha jó hangosan kiáltasz, akkor válaszol rá. Van-e kedvetek kipróbálni?

- És nem veszélyes? Mondjuk, ha idejön hozzánk, mert felmérgesítjük, vagy ilyesmi? – okvetetlenkedett tovább Őzalán.

- Á, dehogy! Teljesen ártalmatlan, nem megy az sehová. Itt lakik a dombok mögött, és egyáltalán sincs olyan kedve, hogy kimozduljon innen.

Alacsony dombság terült el a tölgyfalombos mackóerdő tóval átellenes oldalán. Nem volt magas egyik domb sem, viszont ívesen törte meg a tölgyerdőig tartó sík egyhangúságot, és az állatok örömmel gurultak le néha egy-egy domb meredekebb oldalán, vagy kirándulni jártak közéjük, ha már semmi jó játékötletük sem támadt. Most is ezért jöttek el, csak egy kicsit szétnézni, ténferegni a lankás réseken, hogy elüssék az éppen felszabadult délelőtti szabadidőt.

- Gyertek, álljunk egyvonalban egymás mellé, és kiáltsunk egy jó nagyot! – mondta Malaci.

- Jó, de mit? – kérdezte Szarvasamu.

- Mindegy, ami az eszedbe jut, csak az a fontos, hogy jó hangos legyen. – válaszolta Malaci. – Akkor kezdhetjük? Rajta!

- Mézeskalács! – kiáltotta Bocsond, ahogyan csak a torkán kifért.

- Dagonyászás! – üvöltötte Malaci is.

- Nekem nem jut eszembe semmi – suttogta oda Szarvasamu Őzalánnak, mert látta, hogy a kis őzfiú távolba meredő tekintettel hozzá hasonlóan némán áll.

- Nekem se – helyeselt neki visszasuttogva Őzalán –, egyébként se hallok semmit. – Majd hangját felerősítve az éppen elhalkuló többiek felé fordult. - Ti hallotok egyáltalán valamit?

- Hát, nem nagyon – válaszolta a fülét hegyezve Bocsond.

- Nincs itt semmi. Nem is lakik itt az a szellem vagy akárki. Fussunk inkább verseny megint egészen hazáig! Jó? – kérte Őzalán.

- De még egyet! Kiáltsunk még egyet! – könyörgött Malaci.

- Na, jó, de mi mit kiáltsunk? – kérdezte Szarvasamu –Semmi sem jut az eszünkbe Őzalánnal. Ám Bocsond egy pillanatnyi gondolkodás után rávágta:

- Szarvasagancs. Kiáltsátok ezt! – mondta és egy nagy levegővétellel készülni kezdett a következő kiáltásra.

Az állatok ezúttal mind a négyen egyszerre kiáltottak, de sajnos most sem hallottak semmi visszhangot, ezért, ahogyan Őzalán kérte, versenyt futottak egészen a tölgyfalombos mackóerdő játszóteréig. Ott aztán sötétedésig játszottak együtt, majd ki-ki vacsorázni, lefeküdni indult az otthonába. Bocsond is jól telerakta kócosbundás mackóbendőjét finom mézesvajas kenyérrel, utána megmosdott, fogat mosott, és mackóanya jóéjszakát meséje után nyugodtan elaludt.

Az éjszaka legközepén arra ébredt, hogy a szobájának bal sarkában szöszmötöl valaki. "Ugyan, ki lehet?" – gondolta magában, majd fejére húzta a takarót, hogy éppen csak az orra hegye látszott ki. De a motoszás csak nem maradt abba, erre Bocsond teljesen megrémült. "Lehet, hogy a Visszhangtorkú Szellemszáj az?" És már a gondolatától is reszketett a takarója alatt, majd egy hirtelen mozdulattal felugrott és átszaladt mackóanyáék szobájába.

- Mit történt, Bocsond? – kérdezte álmosan mackóanya, amikor észrevette, hogy Bocsond a takarója alá bújik.

- A Visszhangtorkú Szellemszáj idejött a szobámba, és nem tudok tőle aludni! – vacogta félősen Bocsond. – Ugye itt maradhatok reggelig?

- Hogyne, kisfiam! – mondta mackóanya és egy kicsit beljebb húzódott, hogy helyet adjon kócosbundás mackófiának.

A világos szúrósan érkezett az álmos szemekre, melyek először alig bírták a sötétből kitörő szikrázó fényrengeteget. De aztán gyorsan megszokták, és gyorsan elillant a sötét és az álom is, hogy a pihenést szorgos munka váltsa fel. Bocsondék korán keltek, és a sok teendő közt mackóanya egyszer csak megszólította kisbocsát:

- Bocsond, kisfiam, van egy ötletem, hogyan tudnánk örökre elijeszteni a szobádból azt a Visszhangtorkú Szellemszájat.

- Hogyan, anya? – érdeklődött Bocsond.

- Szaladj el Csigazsihoz és kérd el tőle azt a hatalmas tengericsigaházat, amit a múlt nyáron kapott csigakeresztanyjától, a többit majd estére megbeszéljük. Jó?

- Jó, anya, már szaladok is! – mondta Bocsond és úgy szaladt, hogy mackótappancsa is alig érte a földet.

Este vacsora közben mackóanya elmondta Bocsondnak, hogy mire is kell a csigaház, amit előtte a kisbocs szobájának a közepére helyezett el.

- Miután bemegyünk mesét olvasni – sorolta mackóanya -, gyorsan csukj be mindent, ajtót, ablakot és fiókot is, kapcsold le a villanyt, majd suttogd velem együtt ezt a varázsigét: Patyaláré petyele, mityókanci kecsele!

- Jaj, anya, de ennek semmi értelme sincsen!

- Dehogynem! Tudod ez a Visszhangtorkú Szellemszáj attól lesz erős, ha kiabálnak neki, de ha suttognak, akkor bizony ő is nagyon megijed ám. Főleg azzal tudjuk jól megijeszteni, ha még nem is érti, hogy mit mondunk neki. Ha pedig megijed, akkor menekülni próbál, és mivel minden kijáratot bezártunk, így nem marad más hely, csak ez a tekervényes-kacskaringós csigaház. Oda fog belebújni, és majd jól belé is szorul, és eltéved a sok-sok kanyargós folyosóban. Onnan bizony nem jön ki soha többé. Le is ellenőrizheted majd, ha a csigaházat a füledhez tartod, hallani fogod, ahogyan ott sóhajtozik és szuszog meg könyörög, hogy engedjük ki onnan. Gyere, menjünk és zárjuk bele!

Azzal gyorsan befejezték a vacsorát, Bocsond megmosakodott, fogat mosott és már ment is a szobájába, hogy mindent úgy tegyen, ahogyan mackóanya kérte. Miután lekapcsolta a villanyt, együtt suttogták el a sötét szobában a varázsigét:

- Patyaláré petyele, mityókanci kecsele! – és huss, mackóanya már fel is kapta a földről a hatalmas csigaházat, és Bocsond füléhez tartotta.

- Bizony, megfogtuk! Bizony itt van, ugye hallod, hogy szabadulni próbál? – kérdezte, miközben Bocsond hallgatta hogyan zúg és sóhajtozik odabent a szellem, közben pedig helyeslően bólogatott.

Azóta is nyugodtan alszik, mert Visszhangtorkú Szellemszáj nem háborgatja az éjszakáit.