A KŐVÉ VÁLT KIRÁLYLÁNY
A kővé vált királylány
Valamikor réges-régen a világ keletkezése idején élt egyszer egy király. Volt ennek a királynak egy szépséges szép leánya. Olyan szép volt, hogy minden madár csak az ő nevét dúdolta egész álló nap.
Történt egyszer, hogy a királylány nagyon elszomorodott. Bánatában lehajtotta a fejét, és szépséges szép arcát egésznap csak könnyek áztatták. Senki sem tudta szomorúságának okát megfejteni. A király messzi földről híres doktorokat hívatott, hátha meg tudják gyógyítani, majd száz meg száz bohóc próbálta felvidítani, de egyiknek sem sikerült. Végül kihirdette az országában, hogy annak adja lányát és fele királyságát, aki visszahozza lányának szépséges szép arcára a mosolyt. Jöttek is idegen országokból mindenféle emberek, hoztak finomabbnál finomabb ételeket, szebbnél szebb ruhákat, drágábbnál drágább kincseket, de egyiküknek sem sikerült felvidítania a leányt. Évek múltak el így, mígnem egyszer a tömérdek könny miatt, ami már a királylány lábát áztatta, kivált a só és a lábán megkeményedett. A lány lába hamarosan elkezdett kővé változni. De nemcsak a lába, hanem aztán sorban a törzse, a kezei, majd az egész királylány lassacskán kőszoborrá változott.
Éppen ekkor érkezett a király udvarába egy szegény legény. Szakadt ruhája, üres tarisznyája volt, és kérte a királyt, hadd tehessen ő is próbát. A király látva a lányát ért szörnyű változást azt hitte, hogy már nincs több remény, így először elzavarta a fiút. De a legény csak nem tágított, elővette legnagyobb bátorságát, és újra a király elé állt, majd ezt mondta neki:
- Uram, királyom, engedje meg, hogy én is próbát tegyek. Adja nekem ezt a kőszobrot, hogy hazavihessem szerény hajlékomba, majd ott visszaváltoztatom emberré a leányát!
A király nagyon nehezen állt kötélnek, de végül beleegyezett a fiú kérésébe. Befogatott legnagyobb hintajába, tizenkét szolga segítségével felrakták a szobrot a kocsira és elindultak a szegény fiú háza felé. Ott a szolgák lerakták a kocsiról a szoborrá vált királylányt és visszamentek a király udvarába.
A fiú miután magára maradt a szoborral, egy óriási lepellel letakarta, nehogy valami baja essen, majd sütött egy nagy cipót, amit a tarisznyájába tett, ezután útnak indult. Ment, mendegélt, míg egy sűrű, sötét erdőbe ért. Az erdő közepén állt egy viskó, abban egy vénséges vén varázsló lakott. A fiú bekopogott az ajtón.
- Ki az? – dübörgött odabentről egy szörnyűséges hang.
- Csak egy szegény legény, kérlek, engedj a hajlékodba!
- Mit gondolsz, talán beengedlek ide, ahová még emberfia sosem tette be a lábát? Takarodj innen, mert meglakolsz!
- Kérlek, varázsló, engedd meg, hogy beszéljek veled! Kérlek, segíts! – könyörgött keserves hangon a fiú.
A varázsló végül megsajnálta a fiút és beengedte a házába. A ház ugyanolyan apró volt, akár a varázsló, akinek olyan hosszú volt már a szakálla, hogy háromszor körbetekeredett az aprócska viskó egyetlen szobáján. De amilyen kicsi emberke volt, olyan félelmetesen erős és rikácsoló hangon tudott ám megszólalni:
- Na, ki vele! Miért jöttél?
- Nagytudású varázsló – kezdte a fiú – arra szeretnélek kérni, hogy varázsold ezt a cipót a szívem helyére, a szívemet pedig a házam udvarán álló kőszobornak a kőszíve helyére! Könyörögve kérlek, tedd meg ezt nekem!
A varázsló még sohasem hallott ilyen furcsa kérést, de megtette, amit a fiú kért. A cipót a fiú szíve helyére varázsolta, a fiú szívét pedig egy vakítóan hófehér galambbá, amelyet lágyan a tenyerébe vett, majd a felhők közé engedett. Meghagyta a fiúnak, hogy siessen haza, minden úgy lesz, ahogyan kérte. A fiú pedig úgy sietett, hogy lába is alig érte a földet. Miután hazaért, kapujában az ismét hús-vér emberré változott szépséges szép királylány várta, arcán a kerek egy világ legszebb mosolyával.
- Köszönöm neked, kedves legény, hogy visszaszerezted a boldogságomat! – mondta a leány, majd megölelték, megcsókolták egymást. Miután visszatértek az öreg király palotájába, a király örömében azonnal összehívatta a szolgákat és hét országra szóló lakodalmat csaptak. Azóta is boldogan élnek, ha meg nem haltak.