DÖNCI A SZUPERHŐS

Hová repül a kismalac?

Dönci arra ébredt, hogy fázik a lába. Beledugta volna a jó meleg faforgács-paplanába, de hiába nyújtóztatta ki tömzsi végtagjait. "Hol a takaróm?" – kérdezte magában, amikor hirtelen egy éles hang ütötte meg a fülét.

- Kukurikú, ébresztő! Ki az ágyból, lusta banda! – kiabálta a szomszéd kakasa éppen a füle a mellett. Dönci a másik oldalára fordult, hátha tud még szunyókálni egyet. A kakas azonban nem hagyta rá:

- Kukurikú, ébresztő! Ki az ágyból, lusta banda! – rikoltotta tele a kakas a hajnali levegőt. A kis tengerimalac szomorúan nyugtázta, hogy ma biztosan nem fog lustálkodni. Felkászálódott, megigazította néhány szál bajszocskáját, majd kinézett a fényre. "Tulajdonképpen hol is vagyok én?" Hirtelen nem emlékezett, hogy miért alszik ezen a különös helyen, de a következő pillanatban már eszébe jutott, és örvendezve szalad ki a fűágy oltalmazó melegéről. Odakint alaposan szétnézett, futott egy kört az udvaron, közben pedig azt sem tudta, hogy melyik finom fűszálba harapjon. Evett egy kis papsajtot, egy kis tyúkhúrt meg pitypanglevelet, majd arra gondolt, hogy a virágágyás növényeit kóstolja meg. Elindult hát, hogy a vele szemközt lévő, és szépen gondozott ágyáshoz szaladjon. Ekkor azonban elsötétedett felette az ég, és éles karmok ragadták meg vastag bundáját.

- Segítség! – sipította bele a levegőbe. – Segítség! – visított még egyszer, ahogy egyre magasabbra és magasabbra szálltak.

Az egerészölyv fájón markolta Dönci hátán a szőrt, aki félelmében összeszorított szemmel várta végzetét. Nem sokáig repültek, néhány perc múlva lassulni és ereszkedni kezdtek. Egy terebélyes fa vastagabb ágára tervezték a leszállást, az egerészölyv szépen rendezett fészke mellé. Ám ekkor a lombok közül hirtelen egy vadmacska ugrott ki, és a zsákmányával landoló madárra támadt. Az ölyv megijedt, elveszítette az egyensúlyát, és ide-oda csapkodott a szárnyával, hogy le ne zuhanjon a földre. Kénytelen-kelletlen a macskára figyelt, miközben a kismalac hátán meglazult a szorítás. Dönci zuhanását egy óriási őzlábgomba fogta fel, így nem ütötte meg magát. Félelmében meglapult, majd a fa egyik kiálló gyökere alá bújt. Annyira reszketett, hogy a fogai is összekoccantak. Attól tartott, hogy macskaeledel lesz belőle, mert az bizonyos, hogy kiváló szaglásával a ravasz ragadozó rövidesen megtalálja. De a cica nem így döntött. Le sem jött a fáról, hanem szúrós szemmel már a következő zsákmányát figyelte, egy másik ágon ülő erdei pintyet. Dönci nem mozdult, inkább várt. Arra gondolt, hogy milyen jó lenne most otthon lenni, a kényelmes és biztonságot nyújtó terráriumában - nem baj, ha kicsi, nem baj, ha szűk, nem baj, ha egyedül is van. Egész éjjel ki sem mozdult rejtekhelyéről, csupán másnap dugta ki az orra hegyét a fényre. Késő délelőttre járt már, és lehangolóan korgott a gyomra. Először körbeszimatolt, aztán lassú óvatossággal kukucskált szerteszét, végül félig kimerészkedett a lyukból.

- Hol vagyok? – kérdezte, de senki sem válaszolt. Kénytelen volt egyedül megnézni a jelenlegi búvóhelyét körülvevő tájat.

Egy erdőbe került. Vastag törzsű és széles koronájú fák vették körül, alattuk bokrok nyújtóztak. A földön temérdek elszáradt falevél hevert, rajtuk pedig kisebb-nagyobb korhadt faág, amiket letört a viharos szél. Dönci csendben indult el, de a száraz falevelek zörgésével legnagyobb igyekezete ellenére is akkora zajt csapott, hogy maga is megijedt. A hasa egyre jobban hajtotta előre, melynek hangos korgása az avarban csörtetéssel vetekedett. Félt, hogy felhívja magára a ragadozók figyelmét, ezért szaporázni kezdte a lépteit, és végül futásnak eredt, míg a közelben egy lombosabb bokorhoz nem ért. Megkóstolta. Finom volt, ízletes, éppen egy ilyen árva és éhes tengerimalac-hasba való étek. Jóllakott, majd szétnézett, talál-e magának valami innivalót is. Szerencséje volt, mert a közelben az egyik földtúrásban megrekedt esővizet fedezett fel. Jóízűen kortyolt belőle.

- Mi legyen ezután? Hogyan jutok haza? Merre induljak? – járt a fejében. – Végül is minek mennék haza? Azért szöktem meg, hogy azt csinálhassak, amit akarok. Ha úgy döntök, leülök, ha meg nem, akkor nem. Vagy tocsoghatok éppen a sárban is eső után. Senki sem parancsol, csak én magam – elmélkedett jártában.

Sokáig lépkedett. Útközben még sohasem látott színes pillangókkal találkozott, fürge gyíkokkal, és ijesztő nagyságúra nőtt pókokkal. Egy idő után megszűnt a félelme is, ahogy aprócska lábaival az avart taposta. Csodálatos virágok nyíltak körülötte, hatalmas barna házú csigák mellett haladt el. Nem is gondolta volna, hogy a terrárium faforgácsán kívül létezik ily gyönyörűség a világon!

Az egyik lépésnél aztán egy makk gurult eléje, majd tíz lépés után megint egy, a másik tíz lépés után pedig egy következő. Dönci nem figyelt rá, annyira elvarázsolta az erdő zöldje és ismeretlen világa. Csak akkor lepődött meg, amikor az egyik váratlan pillanatban eléje ugrott valaki.

- Szervusz, Ismeretlen! Engem Jocónak hívnak. És te ki vagy? – kérdezte a kis mezei hörcsög Döncitől, akinek meglepetésében a szájában rekedt a szó.