VERSEK NAGYOKNAK

Vándor…

Vándor, itt utad véget ért,

az ösvény hideg ölelés,

múlt napok húznak föld alá,

s emlékek fonódnak köréd.

Egy szempár voltál csupán

s nem több a halhatatlanságban,

mit látnod kellett megláttad,

majd útjára bocsájtottad bátran.

Két szélesre tárt kar is voltál,

s benne a teremtett világ,

ki mosolyra, szeretetre vágyott,

nálad nem nélkülözött már.

Gyökeret eresztettek lábaid,

mert hited elmozdíthatatlan,

s közben többet láttál az égből,

mint más trónszékből, aranyban.

Fal voltál, ha kellett, erős támasz,

menekülésben védelem,

apró köveid a bizalom egységei,

s mit védtek, örökre szent.

Vándor, itt utad véget ért,

az ösvény hideg ölelés,

múlt napok húznak föld alá,

s emlékek fonódnak köréd.

minden ember…

minden ember annyi csillagot akaszt az égre,

amennyi jótettet cselekszik,

s míg e jótett az emberek emlékezetében él,

addig a csillag az égről le nem hullik,

ám, ha a gyarlóság súlya a földre húzza

a csillagok közül valamelyiket,

Isten is leejt az emberek közé egy

bánatos könnycseppet.

ekkor elveszik az addigi jócselekedet,

s egy ártatlan lélek a világból a magas égre száll,

feledve embert s lényegét,

s mi az égre szegezte fényes csillagát.

Angyal

Az oltárra egy pillangó ült,

mert azt hitte, ártatlan,

kukacból születni nemes ügy,

gondolta napestig számtalan.

Széttárta szárnyait és billegett,

angyalnak vélte magát,

egy puttó adott ihletet,

hogy érvényesítse akaratát.

A gyűltek csodálták egyre csak,

szépségét méltatta mindenki,

s ő billegett szendén és hallgatag,

s élvezte, hogy sokaság figyeli.

S mikor az est leszállt és csend

uralta a templomot,

a pillangó az éjjeli férgekkel

reggelig hitványkodott.

Így nem volt szent hiába ült

színesen az oltárra,

féreg volt legbelül, kit máza szült

népszerűségi listára.

tanulj meg ölelni

tanulj meg ölelni szállnak a percek

szeresd az életedet

ma még itt de holnapra elfelednek

és nem mondják ég veled

öleld ki örül és öleld ki könnyez

csak ezt viszed magaddal

lelkedből nem fogy el hogy adsz önzetlen

Isten szívén marasztal

tanulj meg ölelni rohan az élet

több leszel mindenkinél

a felhőn túl odafent a fényt eléred

s utadon öröm kísér

táncolj az esőben szaladj ha fúj

meglásd lesznek társaid

kacagj ha legyőznek s te maradsz alul

öleld az ég álmait

tanulj meg ölelni rohan az élet

több leszel mindenkinél

a felhőn túl odafent a fényt eléred

s utadon öröm kísér

Szeretni is akkor fogsz majd

Ha jóllaktál egyszer, akkor tudod,

mit jelent az éhség igazán,

s szeretni is akkor fogsz majd,

ha megérzed, mi legjobban fáj.

Az értelem hiányát úgy fedezed fel,

ha gondolkodtál már valaha,

s amit teszel az örökkévalóságba lép,

mert érdek bizony nem hajtja.

Ki önmaga tükrében őszinte,

azonnal felismeri a hazugságot,

s ki legalább egyszer ölelt szívéből,

az tudja megérteni a világot.

Ha megtaláltad a csend menedékét,

akkor birtokodban van az erő,

s ha megérzed az űrt, mely rombolni képes,

akkor leszel igazán teremtő.

Még ne tűnj el!

Valahol az út végéhez közel,

a végtelenbe írtam nagy betűkkel,

Isten mellettem állt, úgy olvasta,

s áldásként üzent: - még ne tűnj el!

Nem fogok – szóltam, mert itt marad

a szívem, s mit felajánlottam másokért,

lábnyomom ott csillog, hol tettre kész

születik legbelül álom és fény.

Barátom oly kevés, s ez így van jól,

ritka, ki értem a mélybe merül,

csendközel, magasan, lélekjelen élek,

de szeretet tekint rám mindenütt.

Valahol az út végéhez közel,

a végtelenbe írtam nagy betűkkel,

Isten mellettem állt, úgy olvasta,

s áldásként üzent: - még ne tűnj el!

Ne bánd!

A szeretet sohasem múlik el,

könyörtelenül megmarad,

könnyes emlékekből merítkezik,

s a sírból is épít gyönyörű falat.

Ki szeret - átlényegül,

már nem az lesz, ki addig volt,

a halhatatlanság dicséretével

új életet s új álmot birtokol.

Ha szeretsz, nem félsz többé,

s nem lesz több fájdalom,

ki vagy, nem számít már,

csak az, hogy szeretsz itt, nagyon.

Hát szeress, míg élsz,

míg lényed fenséges pillanat,

s ha menned kell, ne bánd,

a szíved, s mit adtál, itt marad.

Kincsed én vagyok

Ülj mellém, ha fázol,

védd meg testemet,

légy kandallóm s testvér,

ki épp nem temet.

Ölelj, mert megmentesz,

alázatod ír,

nem kérek már többet,

csak mit szíved bír.

Hulljon zápor csókkal,

fennkölt örömöm,

legyen rablánc tested,

önként felöltöm.

Szeress, kutass bennem,

kincsed én vagyok,

mit megtalálsz tiéd,

s halálig ragyog.

Ülj mellém, ha fázol,

védd meg testemet,

légy kandallóm s testvér,

ki épp nem temet.

Két karomnak…

Két karomnak te vagy ága,

két szememnek napvilága,

fáradt lelkem hozzád simul,

gondjaimból gyorsan tisztul.

Két karommal betakarlak,

áldást adsz minden szavamnak,

lépteimből hidam nyúlik,

velem kelsz át a nagy útig.

Két karomnak te vagy ága,

perceimnek szép hajszála,

fáradt lelkem hozzád simul,

gondjaimból szentté tisztul.