BOCSOND TANMESÉK

A barátság vizsgája

Egy sziporkázóan szép őszi napon Bocsond elhatározta, hogy túrázni indul. Felkapta a hátizsákját és fütyörészve, dalolászva, a színes faleveleket csodálva útnak indult. Jó sokáig baktatott a Tölgyfalombos mackóerdőben, mígnem annak a legtávolabbi szegletében, ahol még sohasem járt, talált egy óriási diófát. Akkora volt a törzse, hogy három medve se érte volna körbe. De nemcsak a fa volt ám hatalmas, hanem a fának a diói is. Félig a fa alá peregve, félig még az ágakon a zöld házaikban megbújva várták a télre készülő gyűjtögető állatcsapatokat.

- Mekkora diók! – ámuldozott Bocsond – MókuSoma kedvence, mennyire örülne, ha vinnék neki ajándékba belőle! – mormolta maga elé, és szedegetni kezdett a gömbölyű ínyencségekből. Nagy mackómancsa gyorsan megtelt, ezért a hátizsákot vette elő.

- Én is nagyon szeretem! – jutott eszébe, és hogy megkóstolja, megtört egy diószemet – Hű de finom! Megeszek még egyet! – nyalta meg a szája szélét, és megint megtört egy diót…aztán megint egyet, és még egyet.

- Inkább magamnak gyűjtök – jelentette ki – jó lesz nekem is télire! – azzal jól megtömte dióval a hátizsákját. Hazafelé menet olyan fáradt volt már, hogy az erdei úton egy kövér fagyökérben megbotlott, és majdnem hasra esett. Zsákjából néhány óriásdió az út közepére gurult, de nem vette észre. Nagy kínnal-keservvel lassan és sajgó mackólábakkal végül hazacammogott.

Másnap MókuSoma kopogtatott be hozzá.

- Nézd, Bocsond, mit találtam! – mutatta markát Bocsondnak, amiben az a néhány szem óriás dió volt, amit a kócosbundás medvebocs az előző napon az úton szétszórt. – Neked hoztam ajándékba. Nekem már úgyis tele van az odúm makkal, és tudom, hogy te is szereted az efféle különleges finomságokat. Legfőképpen azért gondoltam rád, mert tudom, hogy van hozzá édes akácmézed is!

Bocsond a füle tövéig elvörösödött szégyenében, majd odabaktatott kedves kis barátjához, és szeretettel megölelte.